|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 65 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Végh Balázs Béla 2007. január 23.A régi Magyarország jókedve címmel tartott felolvasást január 22-én Szatmárnémetiben Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós színművész a Magyar Kultúra Hete keretében, Takács Sándor könyve alapján. Előadásukat követően dr. Végh Balázs Béla egyetemi docens Balassi Bálint életéből és költészetéből elevenített meg vidámabb részeket. Mindehhez jól illet a nagykárolyi Régizene együttes reneszánsz muzsikája. /Régi magyar humor. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./2007. május 17.Idén Dsida-év van. Az egész magyar nyelvterületen őt ünneplik, de talán szülővárosában, Szatmárnémetiben adóztak emlékének a legkedvesebb ajándékkal, amikor Az én dalom címmel egy válogatáskötetet jelentettek meg a Cimborában közölt ifjúkori verseiből. Ez a kis könyv, amelyet Végh Balázs Béla főiskolai tanár válogatott, látott el előszóval, és rendezett sajtó alá, 31 költeményt tartalmaz, az Ady Endre Társaság gondozásában. A verseket Muhi Sándor grafikus-rajztanár tanítványai által készített gyerekrajzokkal illusztrálták. /Az én dalom. Válogatás Dsida Jenő gyermekverseiből. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./2007. május 23.Május 26–án kezdődik a Babes–Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai és Neveléstudományok Kar szatmári kihelyezett tagozata magiszter továbbképző programjának a második része, tájékoztatott Végh Balázs Béla, a tanszék vezetője. A továbbképzés témája az oktatás menedzsmentje lesz. A továbbképzésre a tanfelügyelőségen keresztül lehetett jelentkezni. A tanszékvezető elmondta, hogy azok a pedagógusok, akik elvégzik a képzés mindhárom részét, 90 pontot gyűjtenek össze. A képzés során két csoportba osztják majd a jelentkezőket, az egyikbe kerülnek a magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, a másikba pedig az óvónők és tanítók. /(gyöngyi): Kezdődik a magiszterképzés második része. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 23./2007. július 10.Az idén először a Babes–Bolyai Tudományegyetemen nemcsak a kolozsvári központban, hanem régióközpontokban is be lehet a tanintézmény összes szakára iratkozni. Ilyen régióközpontnak számít a szatmári kihelyezett tagozat is, amelynek igazgatója, Végh Balázs Béla a beiratkozás körülményeit részletezte. A Babes–Bolyai Tudományegyetemnek 21 kara, ezen belül pedig 117 román, 60 magyar, valamint 18 német nyelven induló szaka van. A Magyarországon végzett diákok is jelentkezhetnek, mivel a Babes–Bolyai Tudományegyetem és a magyar Oktatásügyi Minisztérium között megkötött egyezmény értelmében, elfogadják a magyarországi érettségit. Szatmárnémetiben idén is két szak indul. A pszichológiai és neveléstudományok kar óvónők és tanítóképző szakának kihelyezett tagozatán mindössze tíz államilag finanszírozott helyet biztosítanak, emellett 60 költségtérítéses hely lesz. Ötven helyet tartanak fenn a távoktatásra, amely ugyancsak költségtérítéses. A főiskolát végzettek számára kiegészítő képzés is indul, itt hatvan hely lesz. A politikatudományi, közigazgatási és kommunikációs kar helyi közigazgatási szakának szatmári kihelyezett tagozatán román nyelvű képzési vonalon 23 állami és 30 fizetéses, magyar vonalon 20 állami és 30 fizetéses, német vonalon pedig 9 állami és 10 fizetéses hely lesz. A távoktatás kizárólag román nyelven zajlik. /Bodnár Gyöngyi: A szatmári kihelyezett tagozaton is. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 10./2007. augusztus 30.„A Babes–Bolyai Tudományegyetem többnyelvű megjelenítésének új folyamata egy hosszan, nehezen egyeztetett, de immár politikai indulatoktól megtisztított igyekezet” – fejtette ki közleményében Magyari Tivadar, a BBTE magyar tagozatának rektor-helyettese. A BBTE főépületében, illetve az egyes fakultásokon elhelyezett információs és adminisztratív jellegű táblákról Demostene Sofron, az egyetem média főosztályának vezetője azt nyilatkozta, ezeket felújították, az alkotmányosság betartásával: „A bölcsészkaron köztudott, hogy ahány tanszék, annyi idegen nyelvű tábla szükségeltetik az egyes tanszékek megnevezésére. Ezért mindenhol párhuzamosan kihelyeztük a többnyelvű feliratokat. A világnyelvek, a magyar nyelv, a skandináv, szláv nyelvek mellé idén újdonságnak számít az ázsiai és arab országok nyelvén feltüntetett felirat is, ami eddig nem volt. ”Az üdvözlőfeliratok Szatmárnémetiben három nyelven fogadják a tanárokat és hallgatókat: románul, magyarul, németül. Bár nem sikerült az épület teljes belső felújítása, évadnyitóra minden fontosabb munkálatot befejeznek az építők, közölte Végh Béla Balázs, a Babes–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának igazgatója. Minden terembe bekötik az internetet. Ősztől immár fürdővel, konyhával kiegészített vendégszobája is lesz a tagozatnak. Kétnyelvű a tábla a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Csíkszeredai, és Gyergyószentmiklósi Egyetemi Jogú Főiskoláján is, „ez így van már tíz éve – mondta Dombay István, ez utóbbi intézmény vezetője. A gyergyószentmiklósi egyetemen a karbantartási munkálatokat befejezik szeptember elejéig. /Barabás Márti, Pásztor Krisztina, Sike Lajos: Alkotmányos többnyelvűség. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./2007. szeptember 28.Idén végez az első „bolognai évfolyam” a romániai egyetemeken. Júniusban végez az utolsó olyan évfolyam, amely még a régi oktatási rendszerben kezdte el egyetemi tanulmányait, és szintén a 2007–2008-as tanév végén államvizsgázik az első évfolyam, amely a bolognai rendszerben tanult. A bolognai rendszerben a felsőoktatási hallgatók számára az első ciklus hároméves, ezt egy kétéves mesterképző követi. Tehát az előző tanévekhez viszonyítva kétszer annyi hallgató fejezi be júniusban tanulmányait, és kétféle módszer szerint államvizsgáznak. Magyari Tivadar, a Babes–Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese elmondta, gondoskodnak arról, hogy a két típus elkülönüljön. Dávid László, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora elmondta, konkrét tapasztalatok hiányában még nem lehet tudni, hogy mi lesz a folyamat finalitása. Szerinte a bolognai folyamat egyik lényegi eleme, hogy az első három év tulajdonképpen a gyakorlati képzésen alapszik. „Így az alkalmatlan diákok nem kiesnek a négy év folyamán, hanem három év alatt elvégeznek egy gyakorlati alapképzést” – véli a Sapientia rektora. A Babes–Bolyai Tudományegyetemen növekedik a szakok száma a magyar tagozaton. Emellett az idei tanévtől az egyetem bármely diákja, illetve bárki, aki ezt az egyetemet végezte, előnyös feltételek mellett iratkozhat be egy második diploma megszerzésére egy másik szakra, a tandíjas helyekre. Ugyanakkor akár 25–80 százalékos tandíjkedvezmény is járhat a második szakon – ez többek között attól is függ, hogy a két szak ugyanazon karon van vagy sem. A tanévet 7686 magyar tagozatos egyetemi hallgató kezdi az alapképzésben, a mesteri programban és a doktorin. Ez a számadat mintegy félezerrel nagyobb, mint a 2006–2007-es tanévben. Az egyetemnek összesen mintegy 45 ezer diákja van. A bentlakás azonban idén is megoldatlan probléma maradt a BBTE-n. Az egyetem ugyanis mindössze 6 ezer hallgató szállását tudja biztosítani. A BBTE Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatán felújították a régi kaszárnya egyik épületrészét, melyet az egyetem használ, kiépítették az informatikai rendszerüket – tájékoztatott Végh Balázs Béla, az egyetem területi tagozatának főigazgatója. Új fejezetet nyithat a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem történetében az idei egyetemi tanév, október végéig ugyanis benyújtják az egyetem akkreditációjához szükséges dokumentációt. Előrelépés történt a bentlakások terén is, közölte Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora, a legnagyobb változás Csíkszeredában történt. A bentlakásnak is helyet adó volt Hargita Szálloda ugyanis a nyár folyamán átkerült a Sapientia Alapítvány kezelésébe. Kolozsváron is bővül a bentlakási helyek száma a sapientiás hallgatóknak, a református kollégium ugyanis új ingatlant adott át, s kollégiumi helyekre a Sapientia diákjai is pályázhatnak. Emellett több kollégium is – akárcsak az előző években – a hallgatók rendelkezésére áll. Marosvásárhely az egyetlen város, ahol a sapientiásoknak nincs bentlakási lehetőségük. Dávid László rektor azonban bízik abban, hogy a 2008–2009-es tanévre már felépül a bentlakás a koronkai campuson. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen akkreditálták a Filozófia Kart is, így az intézmény már négy akkreditált karral indítja az új tanévet. Ebben az évben is folytatják az egyetem teljes akkreditálásáért folyó harcot. A bentlakások tekintetében Nagyváradon is jóval kevesebb hely van, mint amennyire igény lenne. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a legfontosabb változást a helyek egyenlő elosztása jelenti. Az intézmény vezetősége úgy döntött: az idéntől 50-50 százalékos arányban osztja meg a román, illetve magyar felvételizők közötti helyeket. „Az aránytalanság felszámolása és az 50-50 százalék megállapítása nem afféle numerus claususnak, hanem egy óriási lépésnek számít. Ezt most az oktatók arányának a korrigálása kell hogy kövesse” – nyilatkozta dr. Nagy Örs, a MOGYE helyettes rektora. Esély mutatkozik arra is, hogy az egyetem vezetősége elfogadja a magyar nyelven írt államvizsga-dolgozatokat. /Kétszer annyian államvizsgáznak. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./2007. november 23.November 22-23-án Szatmárnémetiben a Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében Ady Endrére emlékeznek a helyi Ady Endre Társaság szervezésében. Végh Balázs Béla mutatott be két könyvet: a Szilágyság monográfiáját, illetve Ady összes költeményeit. Egy másik könyvet is bemutattak: az Ady Endre Társaság kiadásában első alkalommal jelent meg teljes egészében Gellért Sándor „Levelek Anna Maija–Raitillához” című műve, amelyet Lovas János mutatott be az érdekelteknek. Az Ady Endre Társaság emlékplaketteket nyújtott át azoknak, akik a költő emlékének November 23–án a Szeretném, ha szeretnének című műsort mutatják be a Harag György Társulat művészei. /(fi): Egy újabb Gellért-kötetet is bemutattak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 23./ Gellért Sándor /1916-1987/ költő több kötete maradt kéziratban.2007. december 20.A Korunk–Komp-Press Kiadó december 19-i kolozsvári rendezvényén több újdonságot is bemutattak. Pieldner Judit Beszédterek, képterek című könyve egyrészt irodalom és film kapcsolatát elemző írásokat, másrészt recenziókat tartalmaz az új generáció költőinek – Szabó T. Anna, Borbély Szilárd, Lövétei Lázár László és Székely Csaba – köteteiről. Bemutatták továbbá a Közép-Európa vándora. Korunk-dosszié 1957–2007 című antológiát. Szabédi László leveleiből állították össze „A Lázár utcától a Postakert utcáig” című könyvet. A Korunk könyvespolcán még négy új könyv szerepel: Balázs Imre József szerkesztésében A sztálinizmus irodalma Romániában című tanulmánykötet, Máthé Dénes Nyelvi létmódok, Rigán Lóránd Erósz városa és Végh Balázs Béla A gyermekirodalom változatai című könyve. /Rostás-Péter Emese: Nyolc könyv a Korunktól. = Krónika (Kolozsvár), dec. 20./2008. február 4.Megjelent Végh Balázs Béla A gyermekirodalom változatai /Komp-Press, Korunk, Kolozsvár, Ariadné Könyvek/ című tanulmánykötete. Az írások a gyermekirodalom elméletébe, alakulásába is betekintést nyújtanak. Az erdélyi gyermekirodalom helyzetéről (1990-2001 között) című fejezetben kifejtette, hogy „nem méltányolja megfelelően a szakirodalom. Irodalmi életünkből hiányoznak a gyermekkönyveket ismertető és értékelő recenziók és kritikák, amelyek a maguk rendjén előmunkálatok lehetnének az átfogóbb jellegű tanulmányokhoz. Sajnos szakkritika hiányában könnyen teret hódít a dilettantizmus és az epigonizmus. Úgy tűnik, hogy szakmán kívüli intézmények és fórumok karolják fel nálunk a gyermekirodalom ügyét (iskolai oktatás, színház, napilapok). Elismerést érdemelnek viszont a könyvkiadók és a gyermekirodalmi folyóiratok, amelyek esztétikus és színvonalas kiadványokkal lepik meg az olvasót. ” /Tanulmánykötet a gyermekirodalomról. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), febr. 4./2008. augusztus 26.A Komp-Press, Korunk Kiadó elsősorban a Korunk folyóirat kiadója, tájékoztatott Balázs Imre József, a kiadó főszerkesztője. A könyvek szerzői is gyakran a lap munkatársai közül kerülnek ki. Az 1993 óta megjelentetett munkáik közül egyik a tudományos könyvek vonulata, az Ariadné Könyvek című sorozat. A sorozat most készülő könyvei T. Szabó Levente A tér képei és Virginás Andrea Az erdélyi prérin című tanulmány- és esszékötete. A másik erős vonulat a művészeti jellegű könyveké, idén Székely Sebestyén György összeállításában a Korunk galériának egyfajta történetét készítik elő kiadásra. A Komp-Press a Polis Könyvkiadótól átvette a Prospero Könyvek című sorozatot, amely művészinterjúk, színészek és előadóművészekkel készült életútinterjúk füzére. Sikeres volt tavaly A gyermekirodalom változatai című Végh Balázs Béla-könyv és Szilágyi Júlia Lehet-e esszét tanítani? könyve. A sztálinizmus irodalma Romániában (Balázs Imre József) című könyvükről vitacikkek születtek. A Komp-Press tudományosan akkreditált kiadó, továbbra is fontosnak tartják a tudományos jellegű könyvek megjelentetését. /Varga Réka: Komp-Press, Korunk Kiadó. A könyvek útja. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./2008. szeptember 3.Szeptember 8-tól 18-ig tart a BBTE őszi felvételi időszaka. A szatmárnémeti kihelyezett tagozaton kevés hely maradt mostanra. Végh Balázs Béla, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara szatmári kihelyezett tagozatának igazgatója elmondta, hogy a BBTE szeptember 8-tól 18-ig rendezi meg az őszi felvételi időszakot. A pszichológia és neveléstudományok szakon összesen 12 nappali fizetéses helyre várnak hallgatókat. Távoktatáson további 29 hely van még betöltetlenül. A kiegészítő képzésen 38 hely maradt üresen a nyári felvételi után. A közigazgatási szak nappali tagozatán román és magyar tannyelven sem az állami, sem pedig a fizetéses vonalon már nincs betöltetlen hely. Ahová még várják a jelentkezőket, az a német tannyelvű vonal. /(gyöngyi): Kevés hely marad a szatmári egyetemen az őszi felvételire. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 3./2008. november 27.Egy éve heti rendszerességgel szerveznek a múzeum munkatársai honismereti előadásokat a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban, a közönség díjmentesen hallgathatja az előadásokat. Az előadásokra mind kevesebben kíváncsiak, mondta el Hágó Nándor régész, a városi múzeum helytörténésze. „Történelemtől régészetig, botanikától szépirodalomig számos témakörben tartottunk előadásokat” Az előadók között egyetemi tanárok, hazai és külföldi szakértők vannak, részletezte Hágó Nándor. Az emberek nem érdeklődnek. A szervező a diákok és tanáraik távolmaradását is fájlalja. Végh Balázs Béla is tartott előadást, témája: a százéves Nyugat folyóirat öt nagykárolyi kötődésű munkatársa: Ady, Kaffka Margit, Kabos Ede, Ambrus Zoltán és Szép Ernő munkássága, nagykárolyi kötődése. /A diákság is távol marad. = Krónika (Kolozsvár), nov. 27./2009. január 8.Dr. Végh Balázs Béla adjunktus, irodalomtörténész, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kara Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatának oktatási igazgatója szülőfalujában, Börvelyen él. A tanárral fia beszélgetett. Végh Balázs amellett, hogy egyetemi tanár, kertészkedik, gyümölcsöt termeszt, saját kezűleg építette fel a gazdasági épületeket is. A szellemi munkát a fizikaival piheni ki, vallja. Faluvégi lakásából is megszerezheti interneten a világ könyvtáraiban és folyóirataiban fellelhető forrásokat, képességeit hazai és nemzetközi konferenciákon, előadásokon ellenőrizheti. /Ifj. Végh Balázs: Dr. Végh Balázs Béla adjunktus, irodalomtörténész. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 8./2009. március 6.Budapesten a Kráter Könyvműhely újra kiadta 2008-ban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom sokat vitatott regényét, Székely Mózes Zátonyát. Először 1930-ban jelent meg a Genius kiadásában, 1935-ben francia nyelvre is lefordították. A második világháborút követően tiltólistára került Romániában, szerzőjét többször bebörtönözték románellenesség vádjával. A regényíró eredeti neve Daday Loránd (1893–1954). Regénye, a Zátony azt mutatta be, hogyan hull szét az erdélyi magyar földesúri birtok a feltörő román burzsoázia és a földet követelő parasztság kettős nyomása alatt. A szerző az erdélyi magyarság magára maradottságát és tragédiáját mutatta be. /Végh Balázs Béla: Könyvespolc: A pusztuló Erdély lelke. = Krónika (Kolozsvár), márc. 6./2009. május 19.Május 22-én ünnepli a Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmári kirendeltsége fennállásának 10. évfordulóját. Ez alkalommal az óvó- és tanítóképző kar ünnepségére, valamint könyvbemutatókra kerül sor, közölte dr. Végh Balázs Béla adjunktus. Bemutatják a Sodrásban 1999-2009 című kötetet, amely tartalmazza a tanintézmény történetét, valamint az összes eddigi diák névsorát. Ismertetik az egyetemen ősszel induló szakokat. A Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmári kihelyezett karán az elmúlt tíz év alatt több mint 800 fiatal végzett, akiknek az egyharmada saját szakterületén helyezkedett el. A végzettek közül sokan Magyarországon, az Egyesült Államokban vagy Németországban vállaltak munkát. A következőkben mesterképzést is szeretnének indítani a gyógypedagógia, az oktatásszervezés és a pedagógiai kommunikáció területén. /Ünnepel a Babes-Bolyai Tudományegyetem. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 19/2009. június 11.Június 10-én a Szatmári Magyar Hírlap és a köré szerveződött szellemi műhely munkatársai közönségtalálkozót és gálaestet szerveztek a nagykárolyi kastélyban. Végh Balázs Béla, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának adjunktusa tartott tájékoztatót a nagykárolyi középiskolák végzősei számára a felsőoktatási intézmény által nyújtott képzési lehetőségekről. Ezt követően a Szatmári Magyar Hírlapról beszélt az egybegyűlteknek Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő, a Szamos társadalmi és kulturális hetilapot pedig Ilyés Ildikó főszerkesztő mutatta be. A Scriptor Alapítvány munkásságáról, terveiről Szilágyi Ferenc elnök, valamint Veres István menedzser tartott beszámolót, melynek során felajánlották a nagykárolyi és a Nagykároly környéki irodalmárok, történészek és kutatók számára a lehetőséget írásaik megjelentetésére a hetilap hasábjain, illetve önálló kötetek formájában. A közönségtalálkozón jelen voltak a Scriptor Alapítvány gondozásában eddig megjelent 15 „Hírlap könyv“ szerzői közül öten (Bura László, Mandula Tibor, Fodor István, Veres István, és Debreczeni Éva), akik részleteket olvastak fel az általuk írt kötetekből. /Közönségtalálkozó és gálaest. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 11./2009. július 25.Véget ért a beiratkozás a Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozataira. Jóval kevesebben iratkoztak be a felsőoktatási intézmény valamelyik szakára – tájékoztatott dr. Végh Balázs Béla egyetemi adjunktus. A gazdasági válság idején jóval kevesebben engedhetik meg, hogy gyermekük egyetemre járjon. A szatmári tagozaton továbbra is két szak indul: pedagógia- és neveléstudomány, valamint közigazgatási szak. Az óvó- és tanítóképző szakra összesen 37-en jelentkeztek, ami rendkívül alacsony, hiszen 120 helyet hirdettek meg. A közigazgatási szakra 150-en jelentkeztek a 170 szabad helyre. /(bumbulut): Véget ért a beiratkozás. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 25./2009. szeptember 29.Szeptember 28-án a Babes-Bolyai Tudományegyetem két szatmári kihelyezett tagozatán is ünnepélyes keretek között nyitották meg az idei tanévet. A közigazgatási tagozatnak délelőtt, az óvónő- és tanítóképzőnek pedig délután volt a tanévnyitója. A pszichológia és neveléstudományi kar szatmári kihelyezett tagozatának rövid ünnepségén Bura László egyetemi tanár, Hatházi Attila tanár, valamint Végh Balázs Béla adjunktus köszöntötte a megjelent hallgatókat. A 2009/2010-es tanévet 70 elsőéves hallgató kezdte meg a tanítóképzőn. /Tanévkezdés a Bolyain. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 29./2009. október 6.Október 7-én a Szatmári Magyar Hírlap szerkesztőségében bemutatja a Hírlap Könyvek újabb darabját a Scriptor Alapítvány. Szerzője Jánk Károly Szatmárnémetiben élő költő, címe: Hajnali hinták. A kötet „kicsiknek és nagyoknak” szóló verseket tartalmaz. A kötetet Végh Balázs Béla irodalomtörténész mutatja be. /Könyvbemutató. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 6./2009. november 4.A Babes-Bolyai Tudományegyetem Tanárképző és Továbbképző Intézetének Szatmárnémeti kihelyezett tagozata az I-es szintű pedagógiai modult posztgraduális rendszerben is megszervezi, tájékoztatott dr. Végh Balázs Béla egyetemi adjunktus, a kihelyezett tagozat vezetője A beiratkozás feltétele: a jelölt rendelkezzék egyetemi oklevéllel. A képzés fizetéses, a program fél éven át tartó, hétvégi, kötelezően látogatandó képzés formájában zajlik. /Pedagógiai alapképzés. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 4./2009. december 19.Megjelent Tündérország napszámosa (Benedek Elek-olvasókönyv), a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ kiadása, Sepsiszentgyörgy. Írónemzedékek nőttek fel Benedek Elek fiai, Tamási Áron, Szentimrei Jenőék nyomában, a könyvben olvashatók Ferenczes István, Vári Attila, László Noémi, Bogdán László, Szabó Róbert Csaba, Fekete Vince, Szántai János és a Benedek Elek-kutatók, – örökséggondozók /többek között Szabó Zsolt, Bardócz Orsolya, Végh Balázs Béla, Kónya Ádám/ sorai. /Farkas Árpád: Tündérország napszámosa (Benedek Elek ölelő karjában). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 19./2010. július 20.Véget ért az beiratkozásSzatmárnémeti – A Babes–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozata az idei évben is beiratkozási központként működött, ahol a diákok, nemcsak a szatmárnémeti szakokra, hanem a felsőoktatási intézmény minden karára jelentkezhettek. Kedden zárult le a megyeközponti kirendeltségen a beiratkozási időszak, körülbelül 250 beiratkozó jelentkezett valamilyen szakra. Az itt működő óvónő és tanítóképző szakra nappali tagozatra 29, távoktatásra 6, míg kiegészítő képzésre 7 diák jelentkezett. Kérdésünkre dr. Végh Balázs Béla adjunktus elmondta, ezen a szakon az elmúlt tanévben 26 hallgató végzett, akik közül tízen jelentkeztek a tanári versenyvizsgára (5 jelölt átmenő jegyet ért el), körülbelül tízen már az egyetemi évek alatt is a tanügyben dolgoztak, van aki Németországban szintén a szakmában helyezkedett el, és vannak akik más pályát választottak. „Ez a korábbi évekhez képest hasonló helyzetet mutat. A pályaelhagyók száma a végzősöktől független okok miatt enyhe emelkedést mutat” — tette hozzá dr. Végh. A szatmárnémeti kihelyezett tagozaton működő közigazgatás karra román tagozaton nappali képzésre 37, magyar tagozaton szintén nappalira 37, távoktatásra (román tagozaton) 11 diák jelentkezett. A kar igazgatója, Suta István elmondta, amíg a kormány nem szabadítja fel az állásokat, kevesen kapnak állást a közigazgatás területén. A törvény értelmében az önkormányzatoknál dolgozók számára minden intézménynek 2 százalékot kell elkülönítenie az alkalmazottak továbbképzésére. erdon.ro 2011. január 28.A szomszéd kultúra tükrébenVeres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni? – Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban. A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet? – Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település. Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak. A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is. Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak. Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt! – Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt. Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra. Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét. – Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta. Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki. A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal. A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem. Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve. Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak... – A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében. Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről. Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz. A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart! – Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne. Veres István (1950, Uzon) Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést. 1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa. Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel. Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen? – A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor. Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük. A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog. Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat? – Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló. Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat! Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. július 1.Pedagógusok a hagyományőrzésértA Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata jelenleg két nemzetközi projektben vesz részt — tájékoztatott Végh Balázs Béla adjunktus. Július 1–3. között zárul az első féléve az „Esélyegyenlőség a lokális identitás megőrzésére és újjászervezésére az oktatásban és a perifériális közösségekben” elnevezésű projekt, melynek keretében szemináriumokat és műhelymunkákat tartanak. A konferenciának a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata ad otthont. Az Európai Unió által finanszírozott projektben három felsőoktatási intézmény — a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem, valamint a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Kara — vesz részt. Hétvégi programok A hétvégi konferenciára szemináriumok és kulturális programok vannak szervezve, ugyanakkor összegzik az eddig elért eredményeket. A konferencia keretében neves szakemberek, professzorok tartanak előadást antropológiai, nyelvészeti, népművészeti témákkal kapcsolatban. A képzés többrétű: egyetemi hallgatókat képeznek, akik majd terepmunkára járnak, tanulmányozzák a helyi hagyományokat, amit később majd felhasználhatnak az oktatásban. Itt lesz tíz nagyváradi, tíz hajdúböszörményi és tíz szatmárnémeti pedagógus, valamint öt–öt egyetemi tanár, akik tartják az előadásokat. A hallgatók megismerhetik, hogyan kell beilleszteni a pedagógiai tevékenységekbe a helyi hagyományokat. Szó esik arról is, hogyan kell feléleszteni a már feledésbe merülő szokásokat. A szatmárnémeti hallgatók átjárnak Nagyecsedre, ahol a magyar és a roma kultúrával, Vállajon és Mérken a sváb kultúrával ismerkednek. A hajdúböszörményiek jönnek Mezőfényre, Piskoltra és Hadadra. A partiumiak Debrecen környékére utaznak. A projektben résztvevők olyan szakemberek és kutatók, akiknek célja a magyar, román, sváb és roma közösségek antropológiai és népművészeti hagyományainak feltárása. erdon.ro 2011. július 18.„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről. — Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma? — A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat. — Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért? — A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre. — Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni? — A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek. — Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások? — A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket. — Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket? — Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött. — Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura? — Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni. Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató? — Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások? — A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el. — Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek? — Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont. — A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében? — A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség. — Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk? — Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép. András Gyula színművész kételkedik — Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege. — A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani. — A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása. — Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken? — Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték. — Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet? — Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni. — A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro 2011. szeptember 24.Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenieTóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük. – Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására? – Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét. – Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok? – Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja. – Miért épp Ady Endre Társaság? – Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk. Lesz jövő – Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak? – Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak. Sikeres rendezvények – Lesz utánpótlás? – Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani. Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás. Nagyobb közönség – Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség? – Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről. Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események. – Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát? – Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon. Akik tettek valamit – Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez? – Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van. Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni. Az elismerés kötelez – Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre? – Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá. – Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben? – Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro 2013. szeptember 10.Gyermekirodalom a szeptemberi KorunkbanA kiadók, kereskedők, kultúraközvetítők egyaránt azt jelzik, jelenleg a gyermekkultúra azegyik olyan ágazat, amelyik épülőben van. Generációsan újra presztízs gyereklemezeket készíteni, gyermekeknek írni a jelenlegi fiatal és középnemzedék szerzői, előadói között, a nagy könyvsikerek, filmsikerek pedig a tinédzser-korosztályhoz kapcsolódnak (Harry Potter, Twilight, Hobbit). A Korunk-lapszám a gyermekirodalom átalakulásait próbálja tetten érni úgy, hogy a közvetítésre, közvetítőkre összpontosít. Ármeán Otília azokat az internetes forrásokat, közösségépítési formákat vizsgálja, amelyeken keresztül szülők és gyermekek minőségi olvasmányokhoz és nézegetnivalókhoz juthatnak; Sándor Csilla a magyarországi gyermekkultúra utóbbi évtizedének fejleményeit összegzi. Végh Balázs Béla a képi kultúra hangsúlyosabbá válásának kontextusában a képversek és a gyermekirodalom viszonyát vizsgálja. Balázs Imre József és Demény Péter a román gyermekirodalom fordításairól írnak műhelytanulmányt, miközben Gellu Naum és Florin Bican verses meséinek fordításait közlik. A Napsugár illusztrátoraival, íróival Ferencz Zsolt készített interjúkat a gyermeklap körül megtapasztalható csapatszellemről. Eredeti szépirodalmi anyagot Dóka Pétertől és Horváth Zoltántól közöl a lap. Könyvismertetések olvashatók Kimberley Reynolds, Szávai Ilona, Bús Imre, Dóka Péter gyermekkultúrához kapcsolódó műveiről. (közlemény) Maszol.ro 2014. július 9.Partiumi Írótábor: gondolatok irodalomról, Komp-országrólIrodalom és identitás alcímmel szervezik meg immár 11. alkalommal a Partiumi Írótábort csütörtöktől szombatig, amelyen a meghívott irodalomtudósok és szerzők arra keresik a választ, milyen a régió identitása, és hogyan jelenik ez meg a művészetben. „Megtartani és meghaladni” jelszóval, immár 11. alkalommal rendezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort, amelynek szervezéséhez idén a Partiumi Keresztény Egyetem, illetve annak szakkollégiuma, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) is csatlakozott. A Pro Universitate Partium Alapítvány által életre hívott háromnapos, csütörtöktől szombatig tartó találkozónak is a tanintézet Bartók Terme ad otthont, de tanáraik és diákjaik is bemutatkoznak majd, ezáltal is hangsúlyozva a magyar irodalom és nyelv szak jelenlétét az egyetemen. „Fiatalosabb lendületet vesz, mondhatni felfrissül az írótábor, a paletta pedig az egyetem kapcsolatai révén szélesedik” – mutatott rá lapunknak Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója. Tájékoztatása alapján céljuk a hagyományok mentén tovább építkezni és túlszárnyalni a már elért színvonalat. „Minden évben egy adott téma köré csoportosul az írótábor, az idei cím: Partium-Kompország. Irodalom és identitás. Szeretnénk megnézni, hogy e régiónak milyen az identitása, van-e egyáltalán neki, és hogyan fogható ez meg az irodalmon keresztül” – magyarázta. (Ady Endre egy publicisztikai írásában nevezte Magyarországot Komp-országnak – a szerk.) A hazai és magyarországi irodalomtörténészek mellett nyelvészek, írók, költők és bölcsészhallgatók is képviseltetik magukat a rendezvényen. Pomogáts Béla irodalomtörténész például már évek óta visszajáró vendégnek számít, de a debreceni Károli Gáspár Református Egyetem docense, Bertha Zoltán is járt már a váradi táborban. Ők ketten a csütörtöki megnyitó után tartanak előadást. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozatának adjunktusa, Végh Balázs Béla most először tart előadást a rendezvényen. Elemzésre kerülnek még kortárs szerzők munkái is, de bemutatják az Ugyanaz a föld – Szatmári és partiumi költők antológiáját, valamint a román–magyar kulturális szótárat, továbbá szerveznek egy zenés estet is a Bodega kávézóban, ahol Kiss Barna és utcazenekara ad elő megzenésített Weöres Sándor- és Petőfi Sándor-verseket. A szombati zárónapon Barabás Zoltán költő veheti majd át az írótábor díját, míg Tüzes Bálint költő posztumusz elismerésben részesül. Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 24.Pénteken mesegálaOrszágos népmese-konferencia A jó szó vidékein – A népmese elméleti és gyakorlati megközelítései címmel, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a budapesti Magyar Olvasástársaság szervezésében Háromszéken zajlik a vándorrendezvényként működő Országos népmese-konferencia ünnepi, tizedik kiadása. Ennek keretében holnap, szeptember 25-én 9–12.30 között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben A sokszínű népmese címmel tartanak műhelytalálkozót. Meghívott előadók: Bajzáth Mária (Népmesekincstár mesepedagógia-módszer), Kovács Marianna (A hagyományos mesemondás), Stiblár Erika (A népmesék pszichológiai vonatkozásai). Mesét mond: Gregus László, Kovács Marianna és Ser Gergely. Szeptember 26-án, pénteken 9.30–17 óra között a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében A jó szó vidékein címmel konferencia zajlik. Előadók: Balázs Lajos (A gyemekakarás mint a népmesék és sorsforduló-szokások egzisztenciális problematikája), Kádár Annamária (Általános mesepszichológia), Kerekes Valéria (Népmesék a drámapedagógiában – A „Mesét másként”-módszer), Szávai Ilona (A mese hídszerepe), Végh Balázs Béla (Mese és líra mezsgyéjén. Mítoszteremtés Lászlóffy Aladár Harmatjáték című versében). A könyvtár épületében 14 és 15.30 között párhuzamosan több ingyenes műhelygyakorlat is zajlik, amelyekre ma még be lehet jelentkezni a [email protected] e-mail címen vagy a 0267.351.609-es telefonszámon. A mesegála 19 órakor kezdődik a kézdivásárhelyi, kovásznai és sepsiszentgyörgyi diákmesemondók (köztük a Kriza János Országos Ballada- és Mesemondó Verseny díjazottjai) részvételével és az Evilági együttes fellépésével a Gábor Áron Teremben. Szeptember 27-én, szombaton 19 órától ugyanoda, Csernik Szende székely mesemondó Csihány csípte mesék! című előadására várják az érdeklődőket. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. szeptember 5.Püspöki találkozás a kastélybanÚgy indult az ez évi helikoni találkozó, mint az elmúlt esztendőben: a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként a Teleki Téka udvarán kezdődött el. A diófaaljnyi közönség rendkívüli esemény résztvevője lehetett, amikor dr. Fekete Károly református püspök beszélt Makkai Sándorról, az egykori erdélyi református püspökről. E rendkívüli "püspöki találkozó" apropóját az adta, hogy 125 éve született Nagyenyeden Makkai Sándor erdélyi író, püspök, és Fekete Károly, a jelenlegi debreceni püspök éppen Makkai Sándorról írta doktori dolgozatát, s egyben az egykori író, tanár, püspök egyik legszakavatottabb ismerője. Ezért is volt érdekes és színvonalas a marosvécsi kastélyban megismételt előadás, hiszen a Makkai Sándor által kimondott és leírt, 1926-ban megélt Nem lehet! írás azóta is heves vitákat vált ki. Fekete Károly pedig, aki behatóan áttanulmányozta levéltárak és magánlevelezések Makkaira vonatkozó iratait, e felkavaró vita rejtélyét nyitotta fel, és megbízható igazolások alapján hozta emberközelbe a misztikus titokzatossággal körülvett életet. A néhai püspökről szóló püspöki előadás legnagyobb ajándéka az volt, hogy egy debreceni tudós ember tárta fel és mutatta meg erdélyieknek Makkai Sándor debreceni életét, aki 1936–1951 között ott volt teológiai tanár. Érdekes életsors tárult fel élete végének közvetlen ismertetésében, amiről eddig még a szakmabeliek is oly keveset tudtak. A helikoni leszármazottak találkozójának második előadója az évente visszatérő vendégként érkező Pomogáts Béla volt, aki Makkai Sándor Holt tenger című regényéről beszélt. A Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának. Az Erdély irodalmát ugyancsak ismerő előadó Kuncz Aladár kőasztala és Kemény János sírja között a százados tölgyek oltalmában állapította meg a helikoni íróról szóló beszédében: "nekünk mindig az íróink voltak az államfőink és szolgálóink, ezért él a magyar nemzet". Végh Balázs Béla Makkai Sándor ismeretlen arcát mutatta fel – a költőt. Mindmáig talán csak az irodalomtörténet tartotta számon, hogy 1912-ben, alig huszonkét évesen a Számadás című verseskötettel jelentkezett, de a regényíró, a közéleti személyiség, a mozgalmas egyházi tevékenység teljesen háttérbe szorította ezt, sőt elfeledtette. Viszont éppen Végh Balázs Béla gondozásában és bevezető tanulmányaival jelentek meg Makkai Sándor nagyon fontos esszéi a Kriterion kiadónál 2003-ban és 2009-ben: Magyar fa sorsa és Erdélyi szemmel. A marosvécsi találkozó kedves színfoltja volt Zika Klára dokumentumfilmje, amely a marosvécsi Helikon 15 évét mutatta be, azt a másfél évtizedet, amióta megalakult a Helikon – Kemény János Alapítvány, és amióta évente augusztus utolsó hétvégéjén a helikoni leszármazottak találkoznak. Így történt ez most is, amikor éppen a 125 éve született író, püspök unokája, Makkai Lilla lelkipásztor tartott megható áhítatot a kastélykertben. Ezért is volt hiteles az igehirdető bizonyságtétele az egykori 55 helikoni íróról, költőről, amikor így fogalmazott: "nagyapám és társai próféták voltak". Mivel az elmúlt ősszel az örökösök használatba vehették a marosvécsi Kemény- kastélyt, így ott zajlott a teljes találkozó, s mintha egyre jobban ráérezne a mai Marosvécs, milyen áldott lehetőség és kincs számára az Erdélyi Helikon két világháború közötti hősi korszaka. Csak egyetlen példát említek: a marosvécsi református iskolát a falu népe építette báró Kemény János által adományozott területre, Kós Károly tervei alapján, és Makkai Sándor szentelte föl. Akár szó szerint is benne élnek a helikoni írók a mai és holnapi Marosvécs hétköznapi életében. Egyre aktívabb is a helybéliek részvétele ezeken a találkozókon. Az iskolások Kemény János Fenyőmuzsika című verses történetét adták elő, majd két néptánccsoportjuk tette emlékezetesebbé a 15. helikoni találkozót. Illesse köszönet ezért Zsigmond Székely Edit és Méra Ilona tanárnőket. Székely ruhába öltözött tizenévesek énekeltek, szavaltak a frissen kaszált széna illatában, hátterük volt a kert, hol egykor vitázott a "bősz kalotaszegi" Kós és Bánffy Miklós gróf, vagy felolvasott Áprily és Dsida. Ma Marosvécsen így él tovább az erdélyi irodalom. Ötvös József Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
